Ukrajna, a mi európai keresztünk

Méhkasba nyúlt a magyar kormány, amikor a Voks 2025-tel közfelkiáltás útján rendezendő kérdéssé tette Ukrajna európai uniós tagságát. A prózai egyszerűségű kérdés – „Támogatja-e ön, hogy Ukrajna az Európai Unió tagja legyen?” – megannyi képzettársítást hívott elő a közelmúlt politikai csatározásai, az évtizedes ukrajnai kisebbségüldözés és a Trianon-trauma egyvelegéből kialakuló zsigeri Ukrajna-ellenességtől a gazdasági megfontolásokon át az 1990–2000-es évek vadkeleti Ukrajnája határon átnyúló bűnözésének emlékképeiig. 

A papíralapon visszaküldött kétmillió szavazat jelzi: a magyarok éreznek valamit az Európa előtt álló feladat nagyságából, s aggasztja is őket annyira, hogy politikailag cselekedjenek. Tudják, hogy Ukrajna a mi európai keresztünk: akárcsak Oroszország, Ukrajna sem megy a háború után sehova. Választhatjuk azt, hogy hagyjuk nyílt sebként a hátsó udvarunkban, ontva magából traumatizált kivándorlókat, fegyvert és bűnözést. Vagy választhatjuk azt, hogy kezdünk vele valamit. 

Az Európai Bizottságnak az össz­európai kereszt elhordozására van egy megoldása: a turbófokozatra kapcsolt ukrán csatlakozás, amely azzal számol, hogy Ukrajnában valaki valahogy majd békét csinál; addig pedig nyaktörő sebességgel átpréselik Kijevet a csatlakozási fejezeteken, hogy az intézményrendszerét uniós mintára átépítve bukott állam helyett nagyjából épkézláb országként fordulhasson rá történelme háború utáni időszakára. Nem is értik a magyar ellenkezést, sőt gyanakvóan figyelik – hiszen úgy vélik, a mezőgazdaságtól a kisebbségvédelemig minden kifogásunkra maga a magyar bottal megakasztott csatlakozási folyamat kínálna megoldást. 

Csakhogy az ukrán csatlakozásnak, pláne az Ursula von der Leyen által kamerák előtt és zárt ajtók mögött pont ugyanannyira komolyan hangoztatott 2030 előtti céldátumnak – amely így mágikus módon egybeesne a második Von der Leyen-ciklus végével – van néhány apró buktatója. Az egyik közülük egész Európa, a másik főleg Magyar­ország számára releváns. 

Az egyik, hogy Ukrajna EU-csatlakozásával a politikai felelősség felvállalása mind Brüsszelben, mind Ukrajnában elkerülhető. 2025 nyarán egyértelműen igaz, hogy Oroszország egyelőre nem kíván tárgyalni: végigvinne inkább egy jó eredménnyel kecsegtető nyári offenzívát, közelebb kerülne a Donbasz teljes elfoglalásához, s ezen az alapon nyomna le Kijev torkán egy minden eddiginél előnytelenebb béke­ajánlatot. Most, amikor ez már világosan látszik, hirtelenjében felgerjedt a békevágy mind Európában, mind Ukrajnában. Ettől függetlenül azok, akik felelnek azért, hogy Ukrajna és Európa a mainál jobb hadszíntéri körülmények között 2021-től 2023-ig nem volt hajlandó érdemi tárgyalásra, részfelelősséget viselnek az ukrán nemzetvesztésért, ami bekövetkezett és bekövetkezik majd emberben, területben, gazdaságban. Ezt a nemzetvesztést spinnelné Ursula von der Leyen pozitív történetté, megmentve ideológiai szövetségesét, Volodimir Zelenszkijt is: Ukrajna ugyan szinte mindent elveszített, de tagságot nyer az európai elitklubba, mindörökre rácsatlakozhat annak intézményi és pénzügyi lélegeztetőgépére. Azt már csak halkan tenném hozzá, hogy Ukrajna európai állammá fazonírozását egy olyan testületnek kellene elvégeznie, amely kormányzási-fejlesztéspolitikai kérdésekben kompetens ugyan, de az előző évtized összes stratégiai szintű kihívásán elvérzett a migrációtól a zöld­átálláson át magáig Ukrajnáig. 

A másik pedig, hogy ha Ukrajna csatlakozását a mostani brüsszeli és kijevi vezetés vezényli le, akkor a kisebbségi jogok orvoslását elfelejthetjük. Ez a brancs egyszerűen nem ért egyet velük. Már nem is az a helyzet, hogy ne érdekelné őket a kérdés: megvizsgálták az ügyet, és a magyar igényeket – miszerint a kárpátaljai magyarok úgy élhessenek, mint 2015 előtt huszonnégy évig – indokolatlan janukovicsi ármánynak találják. Így pedig ez magyar szemszögből finoman szólva sem vonzó ajánlat. Ez nem, így nem. 

Ám ettől még Ukrajna – így vagy úgy – a keresztünk marad.

A szerző a Mandiner munkatársa

Fotó: Andrew Medichini / POOL / AFP